Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Vonaton, melegben Balogh P. Ferenc, Kurír, 1996 június Meleg volt, a kocsiban állt a levegõ, és meglehetõsen reménytelennek tûnt, hogy ezen a lehúzott ablakok képesek valamit is változtatni. A fülkében négyen pihegtek, hasztalan próbálkozva olyan üléshelyzet elfoglalásával, mellyel a lehetõ legkisebbre csökkenthetik a combnak a mûbõr ülésekkel érintkezõ felületét. Az ablak mellett idõsebb házaspár ült, rejtvényújság, házi készítésû szendvics, és üdítõ került elõ indulás után a mama szatyrából. Az asszonyon egy meghatározhatatlan ruhadarab, leginkább az otthonka és az alkalmi ruha praktikus keveréke, hozzá fehér szandál, benne a - ki tudja miért  - titok jelzõvel illetett zokni. Házastársa valamikor gondosan élre vasalt kockás nadrágban szenvedett, hozzá kívülhordós fehér inget viselt, széles hajtókával, hercig kis zsebbel, lábán szintén szandál, bokában gazdagon gumírozott, ma már sehol sem kapható zoknival. A férj mellett - szintén a menetriánynak háttal - sortban, ujjatlan polóban húsz év körüli fiatalember ült, egy számítástechnikai lapot olvasott, kínosan ügyelve arra, hogy a fényes borító a legnagyobb döccenõknél se érjen a lábához. A túloldalon, az ajtónál, hasonló korú lány utazott, mûanyag mappát lobogtatott a kezében, s idõnként közelebb hajolt a szélnek alig nevezhetõ fuvallathoz. A házaspár a régi nyarakat idézte, amikor még nem volt ilyen hõség, merthogy a hölgy határozottan emlékezett rá: amikor a Klárikáéknak voltak Péter Pálkor, meleg volt, de nem volt hõség. A férj szerint a sok vegyszer, meg az atom miatt van, ezért van annyi beteg ember is, meg van ez az allergia, merthogy az sem volt régen. Hogy mikor volt ez a régen pontosan, nem lehet tudni, s az sem derült ki, kik voltak Klárikáék, és mit csinált náluk ez a két ember Péter Pálkor. Kiderült viszont, hogy a Karcsiék gyakran járnak fel Pestre, mert „a Karcsinak muszáj a munkája végett”, s hogy azon a vonalon sokkal tisztábbak a kocsik. Az öreg a múltkor a Karcsival utazott, látta a saját szemével, és még büfékocsi is volt, és micsoda jó hideg sört ivott ott a Karcsi, és hogy bizony õ is megivott egy pohárral. A feleség bólintott, persze, mert ott van az igazgatóság, és a nagyfejûek maguknak még egy új intervonatot is beállítottak, s az a vonat sokkal tisztább és gyorsabb is, és még meg sem áll annyi helyen, mint emez, amelyik éppen most állt meg negyedszerre, expresszvonat létére. Biztos lakik valami nagyfejû errefelé is, és elintézte, nézett ki az ablakon a férj, majd szólt néhány keresetlen mondatot azokról a fiatal lányokról, akik olyan nadrágokban járnak, hogy kinn van belõlük a fél fenekük, mint az a csitri, aki éppen az öreg elõtt ment el az állomás épülete felé. Kevesen szálltak föl, egyikük, egy magas, kisportolt fiatalember éppen ebbe a fülkébe igyekezett, kezében zöld színû sporttáskával és egy angol nyelvû újsággal, amerikai katonai egyenruhában, bakanccsal a lábán, tarkóközépig felnyírt frizurával. Bólintott, mosolygott, s igencsak tört magyarsággal azt kérdezte, van-e szabad hely a kocsiban. Az öreg az asszony melletti ülésre mutatott, õ is mosolygott, mintha rég nem látott ismerõst pillantott volna meg. A férfi bicentett, thank you, mondta, feltette táskáját, mosolygott, majd leült és belefeledkezett USA Today feliratú újságjába. A következõ egy órában aztán az asszonynak többször is figyelmeztetnie kellett a hites urát, hogy hagyja már a háborús történeteit, különösképpen az amerikai hadifogságot, s ha lehet, ne elevenítse fel mit is mondott a János az amerikaiakról, mert az „ebben a helyzetben nem való”, s ezeknél a szavaknál a mama a szemeit jelentõségteljesen a katona felé meresztgette. A mama szerint a papa még azt a szemtelenséget is megengedte magának, hogy tüzetesen szemügyre vegye az amerikai ruházatát, különösképpen a bakancsát, amit a papa szerint jó lenne megnézni a magyaroknak is, merthogy a múltkor a Lacika lábát is mennyire feltörte a bakancs. Amikor a papa már nagyon szemtelen volt, akkor a mama megköszörülte a torkát, ezalatt néhány milliméterrel arrább helyezte a súlypontját, s közben alig észrevehetõen, megpöckölte férjeura lábát. A hovatovább szokványossá váló utazást a kalauz érkezése élénkítette meg. A kalauz eléggé bambán nézett az amerikaira, amiért az nem vágta magát azonnal vigyázzba az „új felszállók menetjegyét kérem” mondat hallatán, s nem adta át neki tisztelegve, nagy alázattal a jegyét. Oh, ticket, mondta a katona, elõvette a jegyét és mosolygott. A kalauz nem mosolygott, csak nézte a papírt, majd ellentmondást nem tûrõ hangon azt mondta, hogy õ ehhez kér valami igazolványt is, mert anélkül ez így nem sokat ér. Az amerikai persze nem értette, erre a kalauz a passzus, fotó, passzport szavakat sorolta kifejezetten szépen artikulálva. Az amerikai erre zavarba jött, passport no, mondta és keresni kezdett a táskájában. Kínos másodpercek után aztán végre elõhúzott egy sötétbordó igazolványt, fedõlapján a Magyar Köztársaság, valamint a Személyi igazolvány felirat virított. A mama nem látta a személyit, csak férje kerekre nyíló szemeit látta, és hallotta a papa félmondatát, miszerint ez egy magyar, amire a mama odakapta a fejét és most aztán szikrázó szemekkel, jó alaposan végignézte a magyar amerikait. A rövidnadrágos fiú vigyorgott, vigyorogva olvasta tovább a magazint, a lány pedig kiment a folyosóra, hogy ne a fülkében kezdjen el nevetni. Egyedül a kalauz nem csinált semmit, egykedvûen közölte, hogy ha az amerikai magyar, akkor mit faxnizik itten, különben pedig a személyivel nem sokra lehet menni, merthogy õ valami vasúti igazolványra gondolt, de ha ilyen nincs, hát megírja a bírságot, aztán el van boronálva a dolog. És megírta a bírságot, a katonaruhás jó magyar forintokkal kifizette, aztán visszaült a helyére, s a korábbinál némiképp lanyhább érdeklõdést mutatva tovább böngészte a USA Today-t. A fiú változatlanul vidáman olvasta a lapot, a lány nevetve állt a folyosón, a kalauz már a szomszédos fülkéknél járt, a házaspár dermedten nézett hol egymásra, hol az elsuhanó tájra, a mama egy kicsit még a fejét is csóválta, aztán a végállomásig már semmi sem történt, csak a fülledt meleg hömpölygött a fülkébõl a folyosóra és vissza, s ahogy azt induláskor sejteni lehetett, ezen még a lehúzott ablakok sem változtattak. Balogh P. Ferenc Vonaton, melegben, Kurír, 1996 június